Valahogy úgy képzeltem el mindig is, hogy összepakoljuk a legszükségesebb dolgokat egy túratáskába, arra rácsatoljuk a hálózsákot, összeszedjük a megspórolt pénzt, és magunk mögött tudva sok mindent elindulunk. Vonatra szállunk. A vonat ablakából elnézve a tájat nem a múltunk dolgaiban veszünk el, hanem a ránk váró csodálatos kalandok részleteiről fantáziálunk. Egy új életet szeretnénk kezdeni...
Amint leszállunk, magunkba szívjuk a Keletet, és kitárt karokkal üdvözöljük. Szabadság, ez a gondolat üldözött idáig, az elmém szabadsága.
Stoppolunk. Mindegy, hogy meddig, hova visznek el, a hegyekbe akarunk feljutni... Pár óra kocsikázás után kiszállunk, és gyalog folytatjuk tovább. Lábunk alatt zöld fű ropog. Balra juhok, kecskék, birkák békésen legelnek. Jobbra nézve apró házakat, apró emberekkel, a távolban falvakat látunk. Előttünk a havas hegyek. Megmászva őket, 3000 méter magasból nézünk majd le. Elragad a csoda, átjár a meghittség, a békesség, a nyugalom. Felszabadulunk. Valami leesik a vállunkról, le a mélybe, a gyötrő terhünk - a társadalom terhe. Erre vágytál, ahogy én is, hogy függetlenek legyünk. Függetlenek a saját korlátainktól, a korlátozásoktól, az előítéletektől, az elvárásoktól, az emberektől, a szokásoktól, a civilizált rabságainktól...
Megtisztulva töprengeni, elmélkedni az élet 'nagy kérdésein', és ha lehet megvilágosodni a rejtett világ sarkában.
Visszatérünk romlott, megfertőzött emberi létünk keretei közé. És tovább adjuk tapasztalatainkat, megszerzett tudásunk, elmeséljük milyen apró örömökben, csodákban, szenvedésekben volt részünk. Elmeséljük, hogyan éheztünk, hogyan jutottunk egy kis táplálékhoz, hogyan éltünk ott fent nomád körülmények közt. Hogyan fogadtak be minket, milyen vendégszeretőek voltak az ottani emberek, mennyire bíztak meg bennünk idegenekben, mennyire őszintén szerettek minden állatot, embert, és minket is, mint családjuk tagjait.
Mikor indulunk?
Amint leszállunk, magunkba szívjuk a Keletet, és kitárt karokkal üdvözöljük. Szabadság, ez a gondolat üldözött idáig, az elmém szabadsága.
Stoppolunk. Mindegy, hogy meddig, hova visznek el, a hegyekbe akarunk feljutni... Pár óra kocsikázás után kiszállunk, és gyalog folytatjuk tovább. Lábunk alatt zöld fű ropog. Balra juhok, kecskék, birkák békésen legelnek. Jobbra nézve apró házakat, apró emberekkel, a távolban falvakat látunk. Előttünk a havas hegyek. Megmászva őket, 3000 méter magasból nézünk majd le. Elragad a csoda, átjár a meghittség, a békesség, a nyugalom. Felszabadulunk. Valami leesik a vállunkról, le a mélybe, a gyötrő terhünk - a társadalom terhe. Erre vágytál, ahogy én is, hogy függetlenek legyünk. Függetlenek a saját korlátainktól, a korlátozásoktól, az előítéletektől, az elvárásoktól, az emberektől, a szokásoktól, a civilizált rabságainktól...
Megtisztulva töprengeni, elmélkedni az élet 'nagy kérdésein', és ha lehet megvilágosodni a rejtett világ sarkában.
Visszatérünk romlott, megfertőzött emberi létünk keretei közé. És tovább adjuk tapasztalatainkat, megszerzett tudásunk, elmeséljük milyen apró örömökben, csodákban, szenvedésekben volt részünk. Elmeséljük, hogyan éheztünk, hogyan jutottunk egy kis táplálékhoz, hogyan éltünk ott fent nomád körülmények közt. Hogyan fogadtak be minket, milyen vendégszeretőek voltak az ottani emberek, mennyire bíztak meg bennünk idegenekben, mennyire őszintén szerettek minden állatot, embert, és minket is, mint családjuk tagjait.
Mikor indulunk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése